Ma reggel vidáman keltem. A nap ragyogott, egy felhő se látszott az égen. Kikászálódtam az ágyamból és előszedtem a kedvenc összeállításomat: a sötétkék farmerem, a világoskék bolyhos pulcsim és a fekete adidasom. Gyorsan ettem egy croissant-t, puszi apunak, felkaptam a bőrdzsekim meg a táskám, és már siettem is a suli felé. Azaz, csak siettem volna, ha nem állta volna el valaki az utam.
- Hát te? - néztem tágra nyílt szemekkel Bencére.
* Bence szemszöge *
- Gondoltam, együtt megyünk suliba, ha már úgyis kezd szokássá válni. - mondtam. Megdöbbenve nézett rám.
- Mi az oka annak, hogy úgy tekintesz rám, mintha egy játék lennék, amit akkor veszel elő, amikor úgy van kedved, de amikor megunod, félredobsz? Ezt most fejezd be! Nem vagyok senki rongybabája! - kiabálta. Komolyan kezdtem megijedni tőle. Lola? Aki mindig, mindenkivel kedves? Nem tudom, mi lehet a baja.
- És tudod, mit? - folytatta, már-már sírva - Attól még, hogy megváltoztál külsőleg, ugyanaz az ember kellene maradj! Én nem ezt az egoista Bencét ismertem meg! - ez azért nem volt jogos. Komolyan egoista lennék?
* Lola szemszöge *
Elfutottam, amilyen gyorsan csak tudtam. A könnyeimen keresztül csak homályosan láttam az utat.
- Tűűűűt!!
* folytatása következik *