Arra ébredtem, hogy a telefonom ébresztője már másodjára játssza le a kedvenc számomat, vagyis a Fall Out Boy - Immortals című számát... Akkor találtam rá erre az együttesre, amikor a Szent Johanna Gimit olvastam, meghallgattam egy pár számot tőlük és egyszerűen elvarázsoltak. ♡ Letámolyogtam a lépcsőn és a konyha felé vettem az irányt.
- Szia, apu! - öleltem át szorosan a nyakát.
- Szia. Hogy aludtál? Palacsinta lesz reggelire. Nutellás. A kedvenced. - mosolygott.
- Hát, kicsit álmos vagyok. De a palacsinta az jó lesz. - vigyorogtam. - Ma végre megismerhetem Kitty barátját. - közöltem.
- Ó. Az jó. Kész is a palacsinta. Tadaam.
- Nagyon guszta. - neki is láttam azonnal és be is kebeleztem legalább hármat. Mondjuk nem számoltam. :)
Reggeli után gyorsan magamra kaptam a ruháimat (világoskék csőfarmer, sötétkék-fehér csíkos póló, sötétkék kardigán), felrángattam a sötétkék Converse-em, gyors copf és már útra kész voltam.
- Szia, apu! - köszöntem el és már rohantam is.
Kinn várt már Kitty a kapu előtt.
- Sziaaa. - ugrottam a nyakába.
- Halii. - ölelt át. Aztán észrevettem, hogy ott áll a barátja is.
- Szia. Lola vagyok.
- Szia. Levi. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is.
És ezzel elindultunk a suliba. Levi most tizedikes és nem a mi sulinkba jár. Elég rendes.... :)
A suliba érkezve Kittyék elbúcsúztak, aztán felsiettünk az osztályba. Az osztályban a szokásos káosz uralkodott. :) Bazsi és Dani valami videojátékon veszekedtek, Brigi és Noncsi a legújabb Avon-katalógust nézegették, Bence, Ábel és Márk kártyáztak, Máté meg hangszórókkal(?) hallgatta a legújabb Hardwell-számot. Ami, tegyük hozzá, egész jó... :)))
Miután lepakoltuk a táskáinkat, odaültünk Brigiék mellé és a parfümöket szaglásztuk... áá, picit sem néztünk ki furán. :)))
Miután csengettek, kissé elcsendesedett az osztály, de még akkor sem maradtunk nyugton. Első óránk dupla kémia volt. Pffff. Utálom a kémiát. Semmit sem értek belőle. :/ Na de sebaj, Bazsiék kitalálták, hogy menjen ki valaki az osztályból, kulcsolja ránk az ajtót és ő meg bújjon el a mosdóba. Dani ki is ment és ránk is zárta az ajtót. Kis idő múlva megjött a kémiatanárnő és ki akarta nyitni az ajtót. Csak éppen nem sikerült neki. Persze a fiúk nem bírtak csendben maradni, úgyhogy rájött, hogy benn vagyunk.
- Azonnal nyissátok ki az ajtót! - kiabált.
- Na de tanárnő! Beragadtunk. - próbálkozott Márk.
- Persze. És ezt én el is hiszem. - válaszolt a tanárnő, majd lecsörtetett a lépcsőn a gondnokhoz. Ránéztem az órámra. 8.45. Csak még öt percet bírja ki az ajtónk.
Hallottuk, ahogy különböző kulcsokat próbált a zárba, majd csengetés után két perccel sikerült "kiszabadítani" minket. :)
Az osztály megtapsolta a kémiatanárnőt az alakításáért, aki elégedetten körbenézett és aztán hirtelen megváltozott a helyzet, mert, gondolom, rájött, hogy átvertük.
- IX. A! Ezt még megkeserülitek. - aztán kiviharzott a termünkből. A B-sek gratuláltak az első hivatalos balhénkhoz, aztán elslisszoltak. Hát, igen. A mi osztályunk nem nagyon díjazza, ha "illetéktelenek" jönnek közénk... :D
Aztán Bence lépett oda hozzám. Hogy mit akar ez velem? ...
- Szia. Bence vagyok... Ez a kilencedik év, hogy egy osztályba járunk és csak annyit szeretnék mondani, hogy szeretném, ha újra jóban lennénk. - aztán megölelt és elment... Szomorúnak tűnt... Aztán végül nem sok időm maradt gondolkodni ezen, mert odaugrált (?) hozzám Kitty.
- Ez nagy volt! - kezdte, majd furcsán nézett rám. - Jól vagy?
- Igen, persze. Miért? - most rajtam volt a sor, hogy furán nézzek.
- Hát, nagyon elgondolkoztál... Csak tudni akartam, hogy mi az, ami ilyen hatással van rád..
- Nem tudom. Bence olyan... nem is tudom, milyen... Az előbb idejött és azt mondta, hogy szeretné ha megint jóban lennénk, megölelt és elment... De nem is ez, hanem olyan szomorúnak tűnt.
- Ó. Hát, valahogy meg tudom érteni... nem is emlékszel semmire, ami vele kapcsolatos?
- De, valami rémlik... Nem tudom, minden olyan homályos... Néha felmerülnek emlékek... Nem hiszem, hogy érted, mire gondolok... Olyan, mint egy csöpögős romantikus filmben... Csak annyi különbséggel, hogy ez az életem és nem egy film! Megint olyan értetlen képet vágsz... Tudod, milyen az, amikor nem ért meg senki?! SENKI! Még a legjobb barátnőd sem!!!
Elrohantam. Nem bírtam tovább. Komolyan, ez olyan, mint egy elfuserált film. Marionettbábuk... azok vagyunk mind.. és a Sors úgy rángat minket ide-oda, mintha elfelejtette volna, hogy az Isten érző lényeknek teremtett bennünket.
Az iskolai nap hátralévő részét nem tudom, hogyan vészeltem át, semmi nem ugrik be... lehet, hogy aludtam a padban. Utolsó óránk művtöri volt. A tanárnőnek azt mondtam, nem érzem jól magam, ezért hazaengedett. Végül is nem hazudtam... tényleg rémesen éreztem magam. De nem akartam hazamenni. Küldtem apunak egy sms-t, hogy később jövök, ne várjon és elindultam. Merre? Amerre a lábaim vittek. Fülhallgató be, és csak kóboroltam a városban. Egyetlen számot hallgattam csak, a Wish you were here-t Avril Lavigne-től. Este, olyan hat óra körül hazamentem. Beköszöntem apunak a konyhába, majd a szobámba mentem, bezártam az ajtót, és egy zacskó chipsszel felszerelkezve megnéztem az Éhezők viadalát.
- Halii. - ölelt át. Aztán észrevettem, hogy ott áll a barátja is.
- Szia. Lola vagyok.
- Szia. Levi. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is.
És ezzel elindultunk a suliba. Levi most tizedikes és nem a mi sulinkba jár. Elég rendes.... :)
A suliba érkezve Kittyék elbúcsúztak, aztán felsiettünk az osztályba. Az osztályban a szokásos káosz uralkodott. :) Bazsi és Dani valami videojátékon veszekedtek, Brigi és Noncsi a legújabb Avon-katalógust nézegették, Bence, Ábel és Márk kártyáztak, Máté meg hangszórókkal(?) hallgatta a legújabb Hardwell-számot. Ami, tegyük hozzá, egész jó... :)))
Miután lepakoltuk a táskáinkat, odaültünk Brigiék mellé és a parfümöket szaglásztuk... áá, picit sem néztünk ki furán. :)))
Miután csengettek, kissé elcsendesedett az osztály, de még akkor sem maradtunk nyugton. Első óránk dupla kémia volt. Pffff. Utálom a kémiát. Semmit sem értek belőle. :/ Na de sebaj, Bazsiék kitalálták, hogy menjen ki valaki az osztályból, kulcsolja ránk az ajtót és ő meg bújjon el a mosdóba. Dani ki is ment és ránk is zárta az ajtót. Kis idő múlva megjött a kémiatanárnő és ki akarta nyitni az ajtót. Csak éppen nem sikerült neki. Persze a fiúk nem bírtak csendben maradni, úgyhogy rájött, hogy benn vagyunk.
- Azonnal nyissátok ki az ajtót! - kiabált.
- Na de tanárnő! Beragadtunk. - próbálkozott Márk.
- Persze. És ezt én el is hiszem. - válaszolt a tanárnő, majd lecsörtetett a lépcsőn a gondnokhoz. Ránéztem az órámra. 8.45. Csak még öt percet bírja ki az ajtónk.
Hallottuk, ahogy különböző kulcsokat próbált a zárba, majd csengetés után két perccel sikerült "kiszabadítani" minket. :)
Az osztály megtapsolta a kémiatanárnőt az alakításáért, aki elégedetten körbenézett és aztán hirtelen megváltozott a helyzet, mert, gondolom, rájött, hogy átvertük.
- IX. A! Ezt még megkeserülitek. - aztán kiviharzott a termünkből. A B-sek gratuláltak az első hivatalos balhénkhoz, aztán elslisszoltak. Hát, igen. A mi osztályunk nem nagyon díjazza, ha "illetéktelenek" jönnek közénk... :D
Aztán Bence lépett oda hozzám. Hogy mit akar ez velem? ...
- Szia. Bence vagyok... Ez a kilencedik év, hogy egy osztályba járunk és csak annyit szeretnék mondani, hogy szeretném, ha újra jóban lennénk. - aztán megölelt és elment... Szomorúnak tűnt... Aztán végül nem sok időm maradt gondolkodni ezen, mert odaugrált (?) hozzám Kitty.
- Ez nagy volt! - kezdte, majd furcsán nézett rám. - Jól vagy?
- Igen, persze. Miért? - most rajtam volt a sor, hogy furán nézzek.
- Hát, nagyon elgondolkoztál... Csak tudni akartam, hogy mi az, ami ilyen hatással van rád..
- Nem tudom. Bence olyan... nem is tudom, milyen... Az előbb idejött és azt mondta, hogy szeretné ha megint jóban lennénk, megölelt és elment... De nem is ez, hanem olyan szomorúnak tűnt.
- Ó. Hát, valahogy meg tudom érteni... nem is emlékszel semmire, ami vele kapcsolatos?
- De, valami rémlik... Nem tudom, minden olyan homályos... Néha felmerülnek emlékek... Nem hiszem, hogy érted, mire gondolok... Olyan, mint egy csöpögős romantikus filmben... Csak annyi különbséggel, hogy ez az életem és nem egy film! Megint olyan értetlen képet vágsz... Tudod, milyen az, amikor nem ért meg senki?! SENKI! Még a legjobb barátnőd sem!!!
Elrohantam. Nem bírtam tovább. Komolyan, ez olyan, mint egy elfuserált film. Marionettbábuk... azok vagyunk mind.. és a Sors úgy rángat minket ide-oda, mintha elfelejtette volna, hogy az Isten érző lényeknek teremtett bennünket.
Az iskolai nap hátralévő részét nem tudom, hogyan vészeltem át, semmi nem ugrik be... lehet, hogy aludtam a padban. Utolsó óránk művtöri volt. A tanárnőnek azt mondtam, nem érzem jól magam, ezért hazaengedett. Végül is nem hazudtam... tényleg rémesen éreztem magam. De nem akartam hazamenni. Küldtem apunak egy sms-t, hogy később jövök, ne várjon és elindultam. Merre? Amerre a lábaim vittek. Fülhallgató be, és csak kóboroltam a városban. Egyetlen számot hallgattam csak, a Wish you were here-t Avril Lavigne-től. Este, olyan hat óra körül hazamentem. Beköszöntem apunak a konyhába, majd a szobámba mentem, bezártam az ajtót, és egy zacskó chipsszel felszerelkezve megnéztem az Éhezők viadalát.
